Denisa Fulmeková: Konvália

“Vali fiatalkori fényképein sugárzóan szép. Világosbarna hajába tartós hullámot rakatott a kor divatjához igazodva, és az első köztársasági színésznőket utánozva. Vékonyra igazított szemöldök, arányos, szép arc, modern, kispolgári ruha. A fényképezőgépbe mindig büszkén nézett, mert tisztában volt azzal, hogy elragadóan szép. Nem a félénk kis szűzlány képe köszön vissza a képről, épp ellenkezőleg. A fiatal Vali tekintetében van valami nagyvilági, érett felnőttség, ugyanakkor fiatalos gondtalanság is. Ahogy a barátnőjével hógolyózik, vagy egy autó mellett pózol malacka egyik utcájában (nekik nem volt autójuk), vagy ahogy egyik-másik elragadtatott udvarlója mellett áll. Kicsit pajkos ez a hölgy, mondhatnánk. De mikor engedheti meg magának az ember, hogy pajkos legyen, ha nem éppen tizenhat-tizennyolc évesen?

Vali a lelke mélyén mindig egy kicsit művésznek érezte magát. A toleráns szülők meg nem várták el tőle, hogy rabszolgaként dolgozzon a vendéglőben, így aztán volt ideje arra, hogy a saját kedvteléseinek éljen, a festésnek, az irodalomnak, de leginkább a költészetnek. Verseket írt, és ha ez idáig még senkinek se olvasta fel őket, mert nem volt rá sem mód, se alkalom, akkor ez a pillanat hamarosan elérkezik.

– Én voltam a város legszebb lánya! És ha tudnád, mennyi udvarlóm volt! –dicsekedett nekem, én pedig illedelmesen bólogattam, habár a lelkem mélyén kételkedtem benne. Fiatal voltam, és el sem tudtam képzelni, hogyan lehettek a nagymamámnak udvarlói. Az se fért a fejembe, hogy valamikor kislány volt, hiszen most az arca ráncos, a haját festeni kell, a kézfején meg barna foltok vannak, amiről ő maga állítja, hogy az öregség jele. Különben is, a nagymama mindig is a nagypapámmal élt együtt, a világ, az én világom kezdete óta.”