Vanda Rozenbergová: A gödörember és a szerelemgyerekek

Leírás

Vanda Rozenbergová: A gödörember és a szerelemgyerekek

(részlet)

Boda Bianka fordítása

A Pernyésbe tett látogatásokat büntetésként éltem meg. Ennyi embernek Edit lakása túl kicsi volt. A ruhaszárítóját az alsóneműivel mindig felállítva hagyta, és kénytelen voltam nézni a száradó holmiját. Szidónia, én tényleg igyekeztem.

Az azt követő első hetekben, hogy ránk kényszerítette magát, fogadalmakkal tele jártam haza, hogy Edittel beszélgetni fogok az életről, a világról és önmagáról. Csak kinyitottam a bejárati ajtót, és a tervek ki is röppentek rajta. Igazából, engem fáraszt valamennyi hasonló jellegű fogadalom. Ekkor jó, hogy van a kutya.

Esténként az öcsémmel tanultam. Anya gondot fordított a művelődésére, nekünk is muszáj. Az öcsémnek sosem volt kedve belefogni a tanulásba. Nem mondtam neki, hogy nem csodálkozom rajta, de nem csodálkoztam rajta. Átvettük az irodalmat és a történelmet. Azok mentek neki. A matematikával többet szenvedtünk, a geometriát vették, konkrétabban a szögeket.

Nem tudott összpontosítani, szemében haragos könnyekkel rajzolt. Kényszerítettem. S ezt bánom. Amikor végeztünk, ágyba bújtunk, ki-ki felbontotta a maga mogyorós puffancsát, és felidéztük a régi időket. Cabrera felelevenítette, ahogyan Pankrác a csirkéinket vágta le. „Figyeltem őt. Jól csinálta.” Nem tudtam, hogyan érti ezt, főleg, ha az én szorongó Cabrerámról van szó.

„Az állat sosem követ el semmi rosszat, és ha igen, akkor kényszerből. Állatként meghalni azt jelenti, hogy tisztán halni meg. Még ha emberi kéz által is. Érted?” kérdezte. Érzékeim, érzéseim és gondoskodásom puszta és végtelen rónája megremegett, mintha gyengébb földmozgás érte volna. Később, amikor elaludt, felírtam magamnak a mobilomba ezeket a mondatokat a többi jegyzetem közé, és belemerültem a gondolataimba: saját magamról, valamint arról, hogy miért nem vagyok, és sosem leszek természetemből fakadóan bölcs.

Azelőtt nem tudatosítottam, hogy Edit hisz Istenben, arról sem volt fogalmam, hogy templomba jár, vagyis – feltéve, hogy már Pernyésben is járt. Hallottam, amikor csendben győzködte Cabrerát, hogy néha ő is elmehetne vele. Hetente háromszor-négyszer járt, néha reggel és máskor este, a templom az utcánk végén volt.

„Jakub is jöhetne, ha akarna…”

„Őt kell megkérdezned, ha akar, el fog menni.”

„Később,” nézett rá Cabrera Editre. Gondosan megtörölte a száját, és betette a tányért a mosogatóba.

Észrevettem, hogy az öcsém minden második párbeszédet vagy csevegést átterelt egy anyuról és apuról szóló diskurzusba. Újra és újra. Apa és anya, az élet két alap- és egyetlen problémája. Kérdezi Editet, milyen volt a Tankos, amikor kicsi volt, az iskolában, meg így.

„Milyen volt az apád az iskolában?” ismételte meg Edit. „Az ember azt gondolná, hogy gyenge volt, vagy kiközösítették, de ez nem igaz. Voltak barátai. Átlagos tanuló volt, és noha csak ketten voltunk, sosem siránkozott, hogy ez vagy az kellene neki. A tanítónője dicsérte.”

 

Elgondolkodtam azon, vajon jobban gyászolnám-e az anyámat, ha büszkébb lett volna rám.

„Rudi nem tanult a legjobban, az igaz. A szlovák nyelv volt a rémálma. De máskülönben, persze hétköznapi fiú volt, sőt szórakoztató.” A csodák apám életében tehát már megtörténtek. Edit a fiát egyedül nevelte. Rudinak hívta. Apám apja, a nagyapánk, ugyanis elment, Ausztráliába emigrált, és mindvégig igyekezett eltüntetni az összes nyomot maga után. Hátrahagyott egy kisfiút és egy feleséget, elismerem, nem volt valami férfias döntés, de megtörtént. Abból kiindulva, hogy a fiúnak a jobb kezén hiányoztak az ujjai, az ember azt feltételezné, hogy küszködött az írással, illetve talán az olvasással is, és minden társaságban elnyomták.

Apám saját magáról nem beszélt. Nem okozott neki gondot kifejezni magát, és ha nem lett volna vulgáris, talán bármiről összefüggően és hatásosan tudott volna beszélni, de saját szabályát követve a lehető legkevesebbet beszélt. Az anyja, Edit rendes asszony volt. A lágy szíve képes lett volna ölni, engem biztosan. Nem tudtam semmit apám gyerekkoráról, és arról sem, milyen haverjai voltak, de ez nem az én hibám volt. Az ember nem megy oda az apjához, hogy azt mondja neki hé, haverkodjunk.

A pincéink, a fészerünk és a kamránk, amióta az eszemet tudom tele voltak pakolva kartondobozokkal és mindenféle szeméttel teli rekesszel, csirketáppal, tejes üveggel, ronggyal, amelyek úgy tekeregtek a fészerben, mint a borostyán, és kint fokozatosan borostyánná alakultak át. Tavasszal és karácsony előtt anyánk rendszeresen rábírt, hogy minden ilyen sarkot takarítsunk ki és nézzünk át, hányjuk egy kupacba a kacatot, és hordjuk ki a konténerbe.

Ezek hamisíthatatlan és igazi szemetek voltak, nem pedig fölösleges függönyök, vagy poháralátétek. Nem sajnáljátok ezeket kidobni, nyúlt bele a Tankos az egyik nagy rakásba, amelyben régi újságok, kartondobozok, rongyok, Marína keksz csomagolások, törött vállfák, kiszáradt temperafestékek, lyukas zoknik, kiszakadt nejlonharisnyák, kitaposott papucsok, korhadt zsákok, dió- és krumplihéjak voltak, és kihalászott onnan egy sértetlen csomag Harmasan márkájú papírzsebkendőt. Bár bontatlan volt, határozottan nem tűnt újnak.

„Megtarthatod,” mondta anyu, és megveregette a vállát. Apu szerette az ételt. Mindig mindent megevett az utolsó morzsáig, ebben példaként szolgált számunkra. Dobáltuk a tűzbe a csomagolásokat és az ágakat, a nagy darabokat taligával szállítottuk a konténerbe. Hiányt szenvedtünk élményekből, ruhákból, bútorokból, kirándulásokból, ünnepségekből, pinceajtóból, működőképes szerszámokból, erős zsalugáterekből, jól szigetelő tetőből, és ami mindezt elrejtette volna, magas kerítésből, de apánk, Bezemeg Rudolf mindig ellátott bennünket a legújabb mobil- és számítógépes tartozékokkal. Sosem akarta meghaladni önmagát. Biztos vagyok benne, hogy ilyesmi meg sem fordult a fejében.

 

Szóval az én apukám – középmagas, arányosan sűrű barna hajú, halántékán ősz hajszálak, kék szemű és enyhén túlsúlyos. Minden ételt szeret, csakúgy, mint a pazar tüzérségi eszközöket. Tankjai tiszták, és tartályuk mindig tele van. Önjáró lövegjei úgy csillognak sorba állítva, mint egy katonai bemutatón. Ebben apánk rendet tart. A játékot a televízió képernyőjén figyeli, és a távirányítók rendszerint a combjain hevernek, a tévéképernyőn történtekkel párhuzamosan egyik szemével a laptopot figyeli, ahol más emberek más célokkal küzdenek.

Ez a Skeeter nevű mellékjáték csak egy pótlék, hogy amikor a többi tankos újratöltése tovább tart, vagy egy bonyolultabb útvonallal néznek szembe, apám hévje ne hagyjon alább. Mint egy ló a verseny előtt. Ő maga csendben van, de amúgy a nappali tele van hangokkal. Izgatott kiáltozások és káromkodások idegen nyelven, golyók süvítése, a havas latyakban erőlködő tankszíjak susogása. Ágak törése, és robbanások a távolban. Vezessétek le a stresszt, meditáljatok, és szánjatok időt önmagatokra. A feszültségnek a világban nincs határa, stresszben élünk, csak az én apám nem. Ő elégedett a lyukban. A stressz alighogy ideér, ő már le is vezette. Két égő tank, nyolc halott, „hozz egy sört!”, és tapasztalatok gyűjtése. A Tankos stresszellenálló képessége minden pszichológust lenyűgözne. Célzott és lőtt. Beleszúrta a villáját az almáspitébe, és a szájába tömött egy jó nagy falatot.

„Edit – nem aggódsz érte? Sehol sincs megírva, hogy a lyukban biztonságban van. Még a végén az edzetlen szíve infarktust kap az elszúrt támadás által kiváltott idegeskedés miatt. Vagy álmában lefordulhat a földre, és megütheti magát – a kanapé nem széles, apánkat viszonylag kényelmes pózban csak a bemélyedés tartja rajta.”

„Nem, nem féltem,” fordította felém Edit azokat a kissé dülledt szemeket, és elmosolyodott. Olyan hálával a kedvességem iránt, hogy még a hasam is belefájdult.

*

Anyám egy leragasztott cetlit tartott az ágya melletti rozoga asztalkán EN betűkkel. Évekig ott volt. Amióta az eszemet tudom, ott volt. Azt feltételeztem, hogy ez a rövidítés a munkájával kapcsolatos, vagy valamilyen tisztítószer márkája, esetleg ezek a pénztár mögött álldogáló kolléganője nevének kezdőbetűi. Félrehúztam a függönyt, és bámultam ki az ablakon. Láttam az utcában parkoló autókat, a miénket nem, mert nincs autónk. Anya a konyhában a csészéket öblögette, és a tányérokat a tűzhely melletti dobozba pakolgatta. Nálunk a kartondobozok mindig is tárolóhelyként szolgáltak. Ha anyánk belefogott volna egy felújításba, egyedül kellett volna megoldania.

Egyedül, a gyerekek segítségével kellett volna gondoskodnia arról, hogy a dolgok a házból kikerüljenek a garázsba és a kertbe, hogy a megtisztított és újrafestett felületek készen álljanak az új szekrények, a tűzhely és a szagelszívó beszerelésére, egyedül kellett volna a mesterembereket bebiztosítania, melegíteni nekik a virslit, és elsősorban mindezt egyedül kifizetni. „Szóval az úrhölgy szekrényeket szeretne,” sóhajtott a Tankos. Gyakran kémleltük az ellazított testét, amikor a lyukban feküdt. Minden gyerek figyeli az apját, amikor az nem látja, ez megszokott tény. Bezemeg Rudolf hiányzó ujjai ugyanannyira ébresztettek tiszteletet bennünk, mint amennyire féltünk tőlük. Én apámat sohasem szégyelltem, és a leharapott ujjai többé-kevésbé nem is érdekeltek, hozzá tartoztak, mint a virslihez a mustár. Csak azt akarom tudni, hogy mi az az EN.

„Elmehetnénk Cabrerával a strandra,” mondta egyszer régen anya. A Tankos egy fürt ribizlit tömött a szájába, és a szárát az asztallapra tette.

„Menjen vele Peter.”

„Peter iskolába jár még egy hétig. A kicsi számára külön élmény lenne, ha velünk mehetne.”

„Nincs időm.”

„És mit csinálsz?”

„Szart.”

„Gyere, vesszük a fürdőruhánkat, szép idő van. Az ő ideje a mi időnk is. Jó lenne ha, fejlődne kicsit az úszásban. Miért ne mennénk?”

„A szarnak.”

Bizonyos időszakokban, a pszichiáterek ezt epizódoknak is hívják, sok mindenre válaszolta azt, hogy szar. Ez bántott engem. Néha céltalanul sétálgattam a Fososka környéki utcákon, és amikor betévedtem a szomszéd utcába, a Piétával szemközti házban kiabálásra lettem figyelmes. A barátaim, akik panelházakban laktak, azt állították, hogy ez normális, én viszont azt gondoltam, hogy a természet a szülőknek csak haszontalan szívességet tesz azzal, hogy gyerekeikkel szemben bizonyos fölényt ad. Anyu elfogadta a szar szót. Egy biztonsági őr, ujjak és pisztoly nélkül, Tankos, aki a bevételét telefon- és internetszámlák, valamint closefix díjának kifizetésére költi.

Bennem forrt a düh, anyuban pedig csendesen kialudt, odament a kanapéhoz és a kezét rátette apám vállára. A strandból nem lett semmi. Lágyan megszorította, a kezéből kivette a távirányítót, és kikapcsolta a televíziót. Ez kockázatosnak tűnhetett, de nem volt az, nem követett el hibát. Apám még egy darabig mozdulatlanul feküdt, aztán hátat fordított, és elaludt.

 

Amikor Valéria és én egészen kicsik voltunk, apu nem használta a szar szót, és nem dolgozott biztonsági őrként. Kis ideig egy postai telefonközpontban volt vezető a városban. Jártunk gombászni és a strandra is, engem és a húgomat pedig megtanított úszni. Úgy emlékszem rá, mint akinek fülhallgatók vannak a fülében, kis szivacsos feketék, Depeche Mode-ot és The Cure-t hallgatott. Bár nem láttuk őt kerítést festeni, vagy fát fűrészelni, de nem volt még Tankos. Kártyáztunk, römiztünk, lórumoztunk és huszonegyeztünk. Az asztalra egy kompótos tálkát tett, és filléreket szórt bele. Anyu volt a bankár, én, Valéria és apu a játékosok, Cabrera pedig a kiságyban az ujját szopta. Az emlékek néha úgy zúdultak rám, mint a lavina. Eszembe jutott, hogy azoknak az embereknek a tettei, akik egyszer csak az én szüleim lettek, a jövőben a mi közös rítusaink emlékeként fognak belém ivódni, a családom saját rítusaiként, és azokat magammal viszem a hátralévő életemben.

Átvezetem őket egy hídon az én jövőbeni világomba, és lehet, hogy már most eldöntött, milyen levest fogok majd akarni Szenteste enni, vagy hogy Újév napján én is rajzolok majd mézes keresztet a gyerekeim homlokára, akárhol is leszek. Nem tudjuk, hogy a rítusainkat miért lőtték szét ok nélkül a tankok. Annak idején zsugáztunk, apu a bal kezében tartotta a kártyákat, és a híres középső ujjával húzott. Most az entert nyomogatta vele.

Tudom, hogy mit jelentett az EN, mondja nekem Valéria. A körmét reszeli. A padon telepedtünk le, mindjárt a bejárati ajtó mellett. Ez a hely főleg télen közkedvelt, amikor a fejünk fölött kabátok és sálak lógnak. Azt jelenti elvárások nélkül. „Anya elmondta nekem. Már amikor reggel felkelt, azt akarta, a szeme előtt legyen, hogy apánktól ne várjon el semmit, és akkor béke lesz. És jól látta, az is volt. Hisz emlékezz vissza, mikor kérte apánkat bármire is?” Megint rágyújtott. Elégnek a kabátjaink.

„Nem természetes elvárások nélkül élni. Te jó ég. Miért vannak az emberek együtt?” kérdeztem.

Anyu egy bevásárlóközpont előtt csúszott meg, tehát nem munkabaleset történt. A szögön múlt, amilyenben a fej a járda szélének éléhez ütődött, a fej pedig nagyon sérülékeny… apu tolmácsolta nekünk, hogy mit is mondott pontosan az orvos, és én nem voltam biztos benne, hogy elmondott-e mindent. Ezt követően az első másodpercekben én is és Valéria is a koponya törékenységén elmélkedtünk. Hallottam olyanról, hogy egy ember egy forró nyáron elesik a görkorcsolyával, és annak ellenére, hogy védősisakja van, olyan szerencsétlenül sérül meg, hogy megsebesül a gerince, és belehal. Hallottam olyanról, hogy egy családi kiránduláson egy ember megbotlik, és úgy esik el az egyenes úton, hogy többé senki sem segíthet rajta. És az én anyám nem súlyos betegségbe halt bele, és nem mérgezésbe, autó sem ütötte el, nem kapott infarktust, és nem is lőtte le senki, ő megcsúszott a járdaszegélyen.

Az emberrel megtörténik az ilyesmi, és nem úgy reagál, mint egy kapcsoló – lenyomod és világítani kezd. Először az izgatottság fogott el, de csak egy villanásnyi időre, rögtön utána elgyengült a lábunk. Nem tartott meg bennünket a térdünk, le kellett ülnünk. Cabrera persze utoljára tudta meg, Valéria karjaiban sírt, „ne bámuljatok!”, ismételgette, akkor is, amikor nem néztük. Anyánk itt hagyott egy Tankos férjet, aki lesöpörte a morzsákat a kanapéról, aztán újra ráfeküdt, és gyerekeket, akik a rákövetkezendő napokban a lelküket az újonnan érkezett kiscsibéknek öntötték ki a pincében, és marékkal dobálták nekik a tápot, csak úgy, a fejükre és a szárnyaikra, az ürülékre és a vizestálra. Minden összekeveredett, és akkor jött Edit és kitakarított. Az állatkákat megmosdotta, és tiszta alommal látta el. Pár nap múlva jött egy vevő egy piros Seatton, és elvitte a kiscsibéket.

Edit beköltözött a házunkba, a régi háló melletti szobába vitte a cuccait, és én átkutattam őket, amint templomba ment. „Már megvannak a bogaraim,” mondta neki apám a folyosón, és én meghallottam, két napja lehetett nálunk. „Kiirtjuk őket,” vetette oda Edit, de ma már tudom, hogy csak a hatás kedvéért. A valóságban ez alatt az idő alatt apánk egyetlen bogarát sem ölte meg, ellenkezőleg, kitartóan életben tartotta őket.

 

V.

A napok egy-egy elcsípett kíváncsi pillantás, vagy kezek véletlen találkozása nélkül teltek, és az utca végén sem villant szélfútta hajról visszaverődő fény. Előfordulhat, hogy egy-egy nemes szándék hozadékaként, mint vizet adni a szomjasnak, örökbe fogadni egy kutyát a menhelyről, vagy támogatni egy lájkkal a szegényeket, netán nem venni pálmaolajat, az ember mellett elmegy a szerelem. Megtörténhet az ilyen, de velem nem fog.

Marat már akkor feltűnt nekem, amikor először utaztunk vonattal Hainburgba. Anya még nem a cipőboltban, hanem egy édességgyártó cég marketing részlegén dolgozott. Nézelődni kezdett a világban és a környékünkön, de főleg a virágüzletek és a kertészetek kínálatát mustrálta, ahol palántákat és virághagymákat vásárolt. Néha elvitt magával Magda nénihez Ausztriába. Talán négy alkalommal látogattuk meg, csak mi ketten mentünk, és ott töltöttük az egész hétvégét. A nénit Weisz Magdalénának hívták, és egyedül élt Pavlína nevű lányával, aki velem volt egyidős. Tizenöt éves voltam, a nyakamban ezüst jing-jang medál, a táskámban pedig Rousseau, Zola, Fitzgerald és egy spanyol-szlovák szótár. Pavlínka nem volt jártas a világban, habár festette a körmét, és a fülét saját magának lyukasztotta ki. Tetszett neki Bon Jovi, és összesen két könyvet olvasott el, beleértve az ábécéskönyvet. Nem volt semmi, amiről mi ketten beszélgetni tudtunk volna, ennek ellenére alig vártam ezeket a kirándulásokat – az utazás miatt.

 

Marat egy automata ajtón keresztül lépett be a vonatfülkébe, az utasokra lazán és felülről tekintett, akárcsak a borsóágyásokon csücsülő lepkékre. Egész testével fordult az emberek felé, és a szemükbe nézett. Előttem térdelt, mert kioldódott a tűzőgépén a szíj. Ez a tömött kocsiban éppen ott történt, ahol én ültem, és kénytelen volt a földre ereszkedni, hogy felemelje a fém kapcsot. Hallottam odaütődni az ülés lábához, amikor leesett. Láttam, hogy ott hever a piros cipőm sarkánál. Marat nem lehajolt érte, hanem leguggolt, és átbillent a térdére. A kezével a székem alatt kezdett el matatni, annak ellenére, hogy látnia kellett: a kapocs az ülés szélénél van, a lábam mellett. Eközben alulról nézett a szemembe. „Mi történik?”, kérdezte anyu, elfordítva a fejét az ablaktól és az osztrák panorámától. „Semmi, hölgyem. Csak Valéria jegyét ellenőrzöm,” szólalt meg Marat a földről.

Az egész nem tartott sokáig – valójában, ha a kapocs esési idejét összeadjuk a letérdelés, a felemelés és a rövid szemkontaktus idejével, akkor négy, maximum hat másodperc lehetett. Marat a kapocs nyílásába dugta fekete övének végét. Minden mozdulatát hozzám képest az ellenkező irányba intézte, és természetesség áradt belőle. Én eközben mereven ültem, az erek a nyakamon lüktettek. Nyilvánvaló volt, hogy direkt csinálta. Amikor leszálltunk, egész testemben remegtem, anyám kézen fogva egészen Weiszék kapujához vezetett, majd leültettek Magdaléna néniék fura Chesterfield kanapéjára. „Szerintem eljött az ideje,” mondta nekem anyám, mert az én koromban még mindig nem menstruáltam, és tudtam, hogy ez aggasztja. Meg kellett innom egy magnézium pezsgőtablettát, és elküldtek aludni. Anyám és Magdaléna néni éjjel-nappal beszélgettek. Úgy gondoltam, sőt biztos voltam benne, hogy anyámnak drága volt az idő, és hogy otthon nem fecsérelte volna cseverészésre, de itt minden másképpen volt. A beszélgetésekért utaztunk ide. Hallgatództam, de ők nem zavartatták magukat, szerintem tudták, hogy untat, és hogy nem érdekelnek a regék Pavlína apjának hűtlenségéről. Hiszen, példának okáért nem is lakott velük. Anya kétszer is azt mondta: „…legyen egy kis önbecsülésed, Magda”, ekkor arra gondoltam, hogy az anyám szörnyen dörzsölt.

Néha alvást tettettem, de amikor kimentek a kertbe, felkeltem arról a csúszós izéről, és kivettem egy cigit a kandalló melletti dobozból, amit minden egyes alkalommal ott találtam. Tizenöt éves voltam.