Adam LaMerle: 21 nap (részlet)

részlet a regényből

 

ELSŐ RÉSZ

 Egy

 december 12.

– Menj, menj, menj! – Lea a hátára tette a kezét, és tolni kezdte a folyosó vége felé. A hangja ideges és ijedt volt, amitől Dennis csak még jobban bepánikolt. Hátrafordult, mire csak annyit látott hogy néhányan utánuk iramodnak, köztük Lesly, és az egyik kilencedikes, Ryan.

Dennis megszaporázta a lépteit, és a lépcső felé igyekezett, miközben becipzározta a zsebét amiben a telefonja volt, és összefogta magán a kabátot. Lea egyre gyorsabb iramra késztette, közben hallották, ahogy a léptek egyre közelednek feléjük.

– A francba! – siránkozott Lea, mire Dennis kétségbeesve hátrafordult, és szembesült azzal, hogy Lesly közelebb van, mint ahogy azt hitte. Látta, hogyan néz, és mennyire be van indulva, hogy aztán ki tudja, mit csináljon velük újból.

Előrenézett, ezúttal ő tette Lea hátára a kezét, és meglökte a lányt, aki elvesztette az egyensúlyát. Dennis felkiáltott, a falak visszaverték a kiáltását, hiszen már jócskán tanítás után voltak, csak néhányan ácsorogtak az előtérben, akik most mindnyájan odafordultak a nagy zajra.

Lea megragadta Dennis kabátujját, hogy ne essen le, ám ezzel csak azt érte el, hogy Dennist is kibillentette az egyensúlyából, és három lépcsőfokot átlépve leestek.

Dennis összeszorította a szemét, Leára zuhant, táskája lerepült a válláról, a vizesüvege az egész lépcsőházat betöltő csörömpöléssel tört szét. A víz szétspriccelt a falon, elmosva az ott kiállított rajzokat.

A fiú kinyitotta a szemét. Lea fájdalmasan nehezen vette a levegőt, Dennis pedig iszonyatosan beütötte a vállát, ami most pirosan sajgott a pulóver alatt.

Érezte, hogy valaki megragadja a kabátját.

Reflexszerűen rúgott egyet, eltalált valamit, ám Leslynek, aki csupa izom volt, ez nem látszott nagyon fájdalmasnak. Dennis kétségbeesett. Annyival erősebb volt nála. Ugyanolyan magasak voltak, de Dennis úgy érezte magát mellette, mint egy hangya.

– Leveszed a kezedet róla, te rohadék! – Lea megpróbálta nekifutásból ellökni Leslyt, mire Dennis felkelt, és felkapta a táskáját. A benne maradt üvegszilánkok szétrepültek, ám nem törődött sem az üvegmaradványokkal, sem a vízzel, ami mostanra már teljesen elkente a legalsó sorban lévő rajzokat.

Megragadta Lea vállát, felkapta az ő táskáját is, és szaladni kezdtek a kijárat felé. Lea alig bírta az iramot, úgy látszott, a lábát ütötte meg, ám most mindketten úgy érezték, futniuk kell, hogy túléljék. Megint.

Dennis már alig kapott levegőt, de kicsapta az iskola kapuját, és szinte kizuhantak az utcára. Lea úgy nézett ki, mint aki menten összeesik. Az utcán éppen egy autó húzott el, ami egy időre elnyomta a többi hangot.

Nem jöttek utánuk, ám Dennis látta, hogy valaki motoszkál a kapu mögött.

– Gyere – mondta, majd Leába karolt, és mindketten igyekeztek olyan gyorsan menni, ahogyan tudtak.

Dennis félpercenként nézegetett hátra. Mintha beleégették volna a hátába Lesly tekintetét, még akkor is érezte, amikor utcányival arrébb voltak.

Leára nézett, aki még mindig fájdalmas arcot vágott.

– Vérzik a lábam – mondta, mire mindketten lenéztek Lea nadrágjára.

Egy nagy sötét folt volt a combján. Dennis legszívesebben sírt volna, annyira rosszul érezte magát. És holnap besétálnak, mintha mi sem történt volna.

 

Vajon mikor kezdődött el? Ki tudja. Egyszerre bekövetkezett. Soha nem nevezte volna magát macsós alkatnak, és azt is tudta, hogy más, mint a többiek.  Tudta, hogy van benne valami olyan, ami másokban nincs meg, azonban néha teljesen elveszettnek érezte magát az miatt, aki. Néha hosszú perceken át nézte magát a tükörben, és azon tűnődött, hogyan szabaduljon meg a folyamatos zaklatástól, megfélemlítéstől, amit nap mint nap át kellett élnie, mert láthatóan más volt.

Félt az emberektől. Látták, érezték, hogy különbözik tőlük, és  céltáblává vált. Beleavatkoztak az életébe, pedig semmit nem tudtak róla. Nem voltak barátai. Félt mindentől, ami azzal függött össze, hogy ki kihez vonzódik. Valójában azt tartotta a legfontosabbnak, hogy egy idő után mindenkinek be tudja vallani a másságát. De nem tudta, mit tennének a többiek. Még a saját szüleiről is el tudta volna képzelni, hogy minden gyökeresen megváltozik köztük. Hosszú percekig nézett magával farkasszemet, amikor erről gondolkodott. Lelki szemei előtt annak az embernek a képe lebegett, akivé válni akart. Ez néha boldoggá tette,  néha elszomorította.

Aztán…. Ott volt Lea, az egyetlen lány, akinek el mert mondani mindent.  Emlékezett arra, mikor megismerkedtek, kilenc évvel ezelőtt. Beszélgettek, úgy látszott, tökéletesen megértik egymást. Barátok, majd a legjobb barátok lettek. És ezért Leát is kirekesztették. Szánalmasnak tartották, hogy ilyen Dennis-félékkel barátkozik. Lea ezt észrevette, ám ennek ellenére sem hagyta cserben Dennist.

Azonban, amikor a kilencedik évfolyam is véget ért, és vele véget ért a ballagás körüli, fojtogató ünnepélyes hangulat, Lea egy hírrel jött. Egy nagygimis lány, Amy házibulit hirdetett meg magánál. Próbálkozása majdnem kudarcba fulladt, mert nem nagyon kedvelték őt a nagymenőket csodáló diákok, ám sok olyannak felkeltette az érdeklődését, akik eddig kimaradtak a reflektorfényből.

Lea pedig tudta, hogy lépnie kell. Felhívta Dennist, pedig számított arra, hogy a fiú hallani sem akar majd az ötletről. Az év vége elképzelhetetlen nehézségeket hozott nekik, és mindkettejüknek ki kellett ezt hevernie, ám próba szerencse.

– Figyelj, Dennis, van egy ötletem – állt meg hirtelen az utcán egyik nap Lea, miközben reggeli sétájukat tették a kertváros utcáin.

– Mi lenne az? – kérdezte Dennis, és kíváncsian meredt rá.

– Elmehetnénk Amy partijára  Alig vár tíz embert, de gondoltam, elmehetnénk. Kiheverhetnénk ezt a három kriminális hetet.

– Tessék? – ámult el Dennis. Alig tudott hinni a fülének, bár kétségkívül volt valami abban, amit Lea mondott. És az ajánlat is csábító volt, hogy talán most a sok megpróbáltatás után, végre kikapcsolódhatnak kicsit.

– Jó… Látom, szó sem lehet róla – szaporázta meg a lépteit Lea, ám Dennis megtorpant.

Lea megfordult.

– Te most ugye, csak viccelsz? – kérdezte Dennis, és közelebb ment Leához. – Kábé három napja kezdődött el a szünet, és te el akarsz rángatni egy partira?

Lea a szája szélét harapdálta.

– Figyelj, ez… Még nem hivatalos…

– Te őrült vagy! – rázta meg a lányt Dennis, majd nevetni kezdett. Látva Lea értetlen arcát, még jobban hahotázni kezdett.

– Most… Ezt nem értem… – mondta szemrehányóan Lea.

– Nem vagy normális! – csóválta a fejét Dennis, amikor lenyugodott, és szótlanul álltak egymás előtt.

– Azért vedd figyelembe, hogy itt nem…

– Gondolkodom – vágott közbe Dennis.

Lea azt hitte, rosszul hall.

– Mi? – kérdezte.

– Gondolkodom – ismételte meg Dennis. – Ez az egyik leghülyébb ötlet, amit életemben hallottam – majd hogy még nyomatékosítsa a szavait, bólintott is.

– Vagyis…

– Zseni vagy! Mindenről számolj be, amiről tudnom kell, ugyanis… Azt tervezem, hogy elmegyek – zárta sejtelmesen a mondandóját Dennis, amivel még jobban meghökkentette Leát.

– Tehát… Eljönnél velem?! – kérdezte Lea.

Dennis bólintott.

Lea a fiú nyakába ugrott. – Imádlak! Találkozzunk ugyanitt kettőkor, jó? Megtervezzük a programot.

A könyvről még itt olvashatsz.

Vélemény, hozzászólás?

a magyar nőirodalom története dióhéjban XVI-XIX. század

 

Iratkozz fel hírlevelünkre és vidd el az ingyenesen letölthető ajándékot!

A magyar nőirodalom története dióhéjban című 36 oldalas e-bookot.