fbpx

Kisvárosi ez+az – hogyan látja a szerző és szerkesztője ugyanazt a könyvet?

Mit kell tudni a szerzőről, a műről? Egy könyv szerkesztése közben magában a szerkesztőben is felmerülnek további kérdések, amelyeket a nyomdai megjelenés után ez alkalommal lehetősége is volt feltenni.

  1. november 27-én a dunaszerdahelyi NFG Klubban Kulcsár Gábor, a kötet szerkesztője faggatta a szerzőt, Rajczi Adriennt.

KG: Kérlek, mesélj egy kicsit magadról! Mit érdemes tudni rólad? Fontosnak tartom megkérdezni, hogy miért írsz? Miért pont szavakba öntöd az érzéseidet és gondolataidat?

RA: Röviden, egy önmagát folyamatosan kereső nő vagyok. Különben idegenforgalmi közgazdász, aki szabadidejében ír. Budapesten éltem hosszú ideig, majd öt évig egy kisvárosban, amikor megszületett a Kisvárosi ez+az. A pandémia előtt a Cote d’Azurre költöztem, és most kétlaki életet élek. Ingázok Menton és Réte között.

Azért írok, hogy lássam, amit nem tudok magamnak megmagyarázni. Ha folyamatában írok, akkor mindig bízom benne, hogy kijön belőle valamilyen teljes kép. Igyekszem megfesteni a látottakat, lekottázni az élményt, receptúrát adni az ételhez. Ha tudnék festeni, vagy zenét szerezni, talán azt is csinálnám. Főzni állítólag kiválóan tudok.

KG: A mű szempontjából fontos helyszín a kisváros. Miért pont ezt választottad témának?

RA: Egy kis faluban nőttem fel, Pozsonytól 27 kilométerre. A kutya nem tudja, hol van a térképen. Aztán leköltöztem a nagyvárosba, és hozzászoktam a kulturális dőzsöléshez. Amikor áthurcolkodtam a kisvárosba, döbbenten láttam a különbségeket. Ki kellett írnom magamből. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy bizonyos fajta irodalomterápia volt részemről.

KG: Szerinted mennyire fontos ebben a műben a női szemszög? Ugyanilyen lehet a kisvárosi élmény egy férfi szemszögéből is?

RA: Nem tud olyan lenni, hiszen ezt a kisvárost, amiről írok, férfiak uralják. Pont az utóbbi időben fogalmaztam meg magamnak, hogy ha tehetem, nem szeretnék férfi írók műveit olvasni, ugyanis a női gondolkodás, megnyilvánulás teljesen más, mint a férfi tevékenységei. Hogy jobban megértsd, a férfi vadász, a nő megfigyelő. Ha a férfi előveszi a női oldalát (mert minden férfinek van női oldala is), akkor talán meg tud írni egy Kisvárosi ez+az-t, de egy nő nem tud megírni egy A világ legjobb könyve olvasmányt. Pedig létezik ilyen mű.

KG: Mennyire alapul a négy főszereplőd a valóságon, illetve látod-e magadat valamelyikükben?

RA: Mindegyik szereplőmben ott vagyok, természetesen. A legközelebb Viki áll hozzám szétszórtságával, lustaságával, kalandjaival. De szeretnék Dia lenni következetességével, fókuszáltan felépített anyagi biztonságával. Zoé állhatatossága két lábbal a földön és Éva fiatalsága viszont már távol áll tőlem.

KG: Éván keresztül a fiatalok szemszöge is utat talál a műbe; miért döntöttél úgy, hogy egy huszonéves főszereplő is lesz?

RA: Mert volt a társaságunkban egy fiatal lány, aki számomra egy teljesen új világot mutatott meg. Ez a generációs különbség. Amíg középkorú lányaim a könyvben hezitálnak és variálnak, addig Éva kigondolja, mi legyen, dönt és megy. A három otthon ragadt főszereplőm pedig a távolból figyeli Éva kalandjait.

Fontos a kontraszt, amiből kiemelhető a különbség. Hogy mitől vagyunk mi, középkorú nők mások, mint huszonéves társaink? Tulajdonképpen semmiben, csak az elvárásokban. Dia biztos, hogy nem stoppolna végig Európán, mert neki first class jár, Zoé a három gyerek mellett nem tud olyan szabad lenni, mint Éva, és talán Viki az egyetlen, aki belevágna, de már ő is az anyagi részéről közelíti meg a kalandokat.

KG: A mű nyelvezete a témához képest meglehetősen komplex; mindig ilyen képiesen írsz?

RA: Ez talán a filmes múltamnak köszönhető, vagy a Pillangó zsebkönyveknek, amikben az utazásaimat írtam meg. Ott fogalmaztam meg magamnak, hogy olvasóimat kézen fogom, és vezetni akarom szűk sikátorokon át a tengerpartig, miközben láttatom az út közben megélt benyomásokat. A legapróbb részletekig. Hogy majd ha felnéz a könyvből, kezdjen el az olvasó is nyitott szemmel járni. Hallja meg a város dallamát, érezze meg a város főterének szagát, tapintsa meg az anyagokat, és ízlelje meg. Felgyorsult világunkban úgy gondolom, bármikor megengedhetjük magunknak, hogy meditáljunk. Akár munkába menet, vagy a gyerekért az iskolába, templomba menet, az ablakon kinézve, ahol ott van előttünk a kisváros.

KG: Mennyire érezted úgy, hogy ezek a történeteket és karakterek önmagukat írják?

RA: Ha jön az ihlet, az már önmagát írja. Hogy honnan jön az ihlet? A fene se tudja. Néha a legváratlanabb helyzetekben bukkan elő, és olyankor meg kell ragadni. Ilyen áramlásban voltam én a Kisvárosi ez+az könyv írása közben. Kimentem a városba ügyintézni, sétálni, barátnőkkel találkozni, és három-négy témával jöttem haza. Inkább siettem haza, hogy minél gyorsabban leírhassam a sztorikat. Egy idő után beszereztem egy füzetet, amibe jegyzeteltem. Ez a jegyzetelés azóta is megmaradt. Füzetmániás lettem.

A négy karakter pedig három barátnőm, akik mellettem voltak a kisvárosban töltött éveim alatt. Ők vittek színházba, moziba, szórakozni, velük beszélgettem, sétáltam, pezsgőztem, ünnepeltem és oldottam meg minden akkori problémámat. Szóval belőlük lett Dia, Viki, Zoé és Éva. Válaszolva a kérdésedre, igen. önmagukat írták. Én csak a toll voltam, ami rögzítette a történeteiket.

KG: Mit élveztél a legjobban írni ebben a műben, és mit élveztél a legkevésbé?

RA: Ha nem élveztem volna, nem írom meg a Kisvárosi ez+az-t. Tehát élveztem minden betűjét. Az már egy másik kérdés, amikor szó lett róla, hogy kiadjuk, akkor tudtam-e elég bátor lenni, hogy felvállaljam. De a visszajelzések alapján jól döntöttem. A könyv már a párizsi könyvbemutatóját várja, és hamarosan lefordítjuk angolra és szlovák nyelvre. És innentől kezdve csak tovább van.

KG: Mit javasolnál azoknak, akik most veszik a kezükbe ezt a művet először?

RA: Mielőtt kinyitják a könyvet, nézzenek magukba, és keressék meg az öniróniát a szótárukban. Ha megvan, akkor dőljenek hátra, és kezdjék el olvasni a Kisvárosi ez+az-t. Mert ebben a könyvben benne vannak mindazok az elemek a mindennapjainkból, amikről nem beszélünk. És innen nézve, marha vicces tud lenni. Ha az olvasó elolvasta a könyvet, bízom benne, hogy onnantól kezdve máshogy látja a mindennapjait.

Vélemény, hozzászólás?