Ordódy Katalin és a női irodalomi hagyomány

2018. február 22-én emlékeztünk Ordódy Katalin születésének századik évfordulójára. Azaz emlékeztünk volna, ha nem esett volna ki az irodalmi emlékezetből, mint annyi más női szerző. Pedig Ordódy 1989 után is alkotott. Az 1950-es évektől sikeres szerzőnek számított, könyvei kelendőek voltak a piacon, és a kritika is nagyrészt kedvezően fogadta őket. A kilencvenes években az Új Szó felkérésére még írt egy olvasmányos szerelmi történetet, ugyanakkor sci-fi regényének már nem tudott itthoni kiadó találni, azt Magyarországon adták ki.

Egy kis irodalom kis része

Nőírók műveivel foglalkozni egy kis irodalom kis részében hálátlan feladat. Egy nemzetiségi szempontból kisebbséginek tekintett, és önmagát is sokáig (esetenként máig) kisebbséginek tekintő irodalomban, amelynek a létét is többször kétségbe vonták már kialakulásától, 1919-től kezdve napjainkig. A Trianoni Békeszerződés utáni határváltozások következtében a magyar irodalom művelői földrajzilag és politikailag más-más területekre kerültek. Akik szülőföldjükön, a mai Szlovákia területén maradtak, a két világháború ideje alatt a polgári liberális Csehszlovákiában, majd az első Szlovák Köztársaságban, a második világháború után pedig a szocialista Csehszlovákiában találták magukat. 1989 után szintén többféle csehszlovák (szocialista, majd szövetségi köztársasági) majd 1993-tól szlovák köztársasági államalakulatban éltek. A határok szabadon átjárhatóvá váltak mind földrajzi, mind szellemi értelemben, és ekkortól kezdett jelentősebben átértékelődni a kisebbségi nemzetiségi irodalom fogalma.

Irodalom identitásőrző feladattal

Maga a magyar irodalom is a kis irodalmak körébe tartozik, ha világirodalmi szempontból tekintünk rá, ezért fejlődése folyamán fontos volt számára a nemzeti identitás kialakítása, formálása és megőrzése. A kisebbségi (Magyarország határain kívüli) irodalmakra ez fokozottan érvényes. A különféle országokban és korszakokban, más-más politikai helyzetben alkotó írók közös szempontja az irodalom nemzeti identitásmegőrző szerepe volt, amely szinte minden más szempontot maga alá rendelt. A nemzeti-nemzetiségi írótól elsősorban azt várták el, hogy a magyar nyelv, a magyar kultúra szerepét fogalmazza meg a kisebbségi emberi sorsokon keresztül, alkossa meg az egyes „nemzetrészek” regényét. A szlovenszkói magyar regénynek tartalmaznia kellett volna a felvidéki magyarság specifikus társadalmi és kulturális helyzetének feldolgozását.

A nemzeti identitás felértékelődése miatt nem igazán kapott teret a nemi identitás, valamint a nők és a férfiak társadalmi szerepének feldolgozása az irodalomban. Az 1900-as évek feminista mozgalmainak törekvéseit megrekesztette az első világháború, a századelő „új nőtípusának” irodalmi megformálása nem folytatódhatott töretlenül, a második világháború után bekövetkezett politikai fordulat után pedig tájainkon a szocialista emancipáció teljesen más irányt jelölt ki az irodalom számára. Ha nagyon egyszerűen fogalmazunk, a szocialista nőtípus leírását várta el az alkotóktól, a dolgozó nő típusát, aki a hagyományos női feladatokat is ellátja, vagyis a család működéséért továbbra is ő a felelős.

Az ötvenes években indult prózaírók a hatvanas-hetvenes évekre értek be, és bizonyos értelemben ebben a korszakban vált valóra igazán a két világháború közötti korszak irodalmának vágya: megalkotni a csehszlovákiai magyar regényt, megfogalmazni a kisebbségi sorsot. Dobos László, Duba Gyula, Egri Viktor, Mács József, Rácz Olivér mellett feltűnik két női név is: Dávid Teréz és Ordódy Katalin.

Szocializmus és emancipáció

„A mai női íróknak elődökre van szükségük ahhoz, hogy rájuk támaszkodva ők maguk is hagyománnyá válhassanak majd.” – írja Menyhért Anna Női irodalmi hagyomány című monográfiájában. Egyúttal megállapítja, hogy női irodalmi hagyomány nem létezik a magyar irodalomban, mert a női alkotók nem kerültek be az irodalmi kánonba. A tankönyvekben, sőt még az egyetemi kurzusok tananyagaiban sincsenek jelen, vagy csak elvétve. A nők láthatatlanok az irodalomban. Saját korukban mind „jelen voltak”, publikáltak, vitatkoztak, véleményt nyilvánítottak, jó esetben személyesen ismerték az előttük járó női alkotók nemzedékét, és a fiatalokat, akik utánuk jöttek. Tovább azonban nem terjed az emlékezet, hiszen az irodalomtörténet-írásban nem maradt nyomuk.

A csehszlovákiai magyar irodalom kánonalkotási folyamatában közelebbről is látható ez, hiszen az 1919-ben „elkezdődött” irodalom kialakításában egyenlő arányban vettek részt nők és férfiak. A folyóiratokban, az antológiákban ugyanannyi női alkotó neve jelent meg, mint férfié. Az idő múlásával azonban ez a szám fokozatosan csökkent. A női alkotók lassan kiszorultak az antológiákból és a könyvkiadásból, az irodalomtörténeti összefoglalókban is ritkábban jelentek meg. A két világháború közötti női alkotók közül az 1960-as, 70-es években készült, a korszak irodalmát feldolgozó antológiákban már csak egyharmad arányban szerepel női név a szerzők között.

A következő nemzedék még számon tartja őket, de írásban már nem jelennek meg a műveik, vagy csak néhányuknak, és ugyanaz az egy vagy két elbeszélés ismétlődik az újabb és újabb kiadványokban. A csehszlovákiai és a magyarországi irodalomtörténet-írás hasonlóan jár el a kisebbségi irodalmakkal kapcsolatban (is), az összefoglaló művekből kihagyják a női írókat.

Küzdelem a női írókért

„… a kollektív emlékezet alapvető egy közösség identitásának és integritásának számára. Nemcsak arról van szó, hogy aki a múltat kontrollálja, a jövőt is kontrollálja, hanem arról is, hogy aki a múltat kontrollálja, az azt is kontrollálja, hogy kik vagyunk.” – idéz Menyhért a kollektív emlékezet kapcsán egy publikációt. Az irodalmi kánonalkotást érdekviszonyok és hatalmi viszonyok is alakítják. Erre azonban az irodalomtörténet-írás nem reflektál – állapítja meg Menyhért – női szerzőkkel, női irodalommal foglalkozó feminista irodalmárok kivételével. Az ő szavuk azonban nem elég erős ahhoz, hogy a kánont felbomlasztja, és átírja, bővítse a női szerzők műveivel, mint ahogy ez néhány évtizede folytatódott le az angol irodalomban.

A szlovákiai magyar nőirodalomnak egyszerre kell megküzdenie a kisebbségi irodalom létének kétségességével az ún. egyetemes magyar irodalmon belül, valamint kiharcolni a női szerzőket megillető helyet a kánonban. Bárczi Zsófia szerint érdemes beszélni a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról mint fogalomról, mégpedig módszertani/iskolai és tananyagszervezési kérdésekkel és az identitás kérdésével kapcsolatban. Ha ugyanis a huszadik század irodalmába süllyesztve oktatnánk, szinte semmilyen szinten nem jelenne meg a tananyagban, s ez végül kollektív irodalmi emlékezetvesztéshez vezetne. Ugyanilyen veszteség lenne, ha veszni hagynánk irodalmunk másik felét, a női szerzők által alkotottat.

Ideje megvizsgálni és újra felfedezni azokat a műveket, amelyek segítségével a női szempont is megjelenhet irodalmi emlékezetünkben.

Női szereplők a szocializmus idején

Ordódy Katalin születésének kerek évfordulója jó lehetőséget kínál ahhoz, hogy a felvázolt összefüggések fényében felidézzük műveit és azok korabeli recepcióját.

Ordódy Katalin 1918. február 22-én született Léván. Édesapja bankigazgató volt Zselízen, Katalin zárdában nevelkedett Bécsben és a pozsonyi Orsolyáknál. Már gyerekként is történeteket képzelt és rajzolt a képeskönyvek, folyóiratok fotói köré, tízéves kora körül verseket írt, érettségi előtt pedig egy dalt, amelyet osztályával előadott egy iskolai ünnepségen . Tizenhárom évesen verseket, sőt egy regényt is írt Afrikáról. Szeretett gondolatban kalandozni. Pozsonyban tanítói oklevelet szerzett.

Férjhez ment, három gyermeket neveltek fel férjével: Katalint, Vilmost és Dénest. Férje, Ordódy Vilmos bankigazgató volt Verebélyen, apósa vármegyei főjegyző. A háború után mindenüket elvesztették, évekig egy pincelakásban éltek Pozsonyban a három gyerekkel.
Ebben az időben került újra az irodalom közelébe. A Slovenská kniha kiadóvállalat propagandaosztályának magyar szerkesztője volt, a megjelenő könyvek rövid ismertetőit, tartalmi kivonatait írta. Amikor az 1958-as káderezések során a férjét, aki banktisztviselő volt, kirúgták az állásából, őt is menesztették, de a Szlovák Irodalmi Alaptól kapott egy életmentő javaslatot egy három hónapos ösztöndíjra. Ki kellett költöznie a Budmericei alkotóházba, és három hónapra a férjére hagyni három kisgyermekét. Szűkösen éltek, kis pincelakásban, ahol sohasem lett volna egyébként alkalma „elkülönülve alkotni”. Élete végéig fájlalta, hogy nem tölthetett több időt a gyermekeivel, de ő volt az, akinek el kellett tartania a családját, mivel férjét ellehetetlenítette a hatalom. Nagyrészt a Hét folyóiratban kapott szerkesztői fizetéséből és az írásaiért kapott honoráriumaiból éltek. Hatvannyolcban rehabilitálták a férjét, akinek azonban az átélt megaláztatások aláásták az egészségét, és egy év múlva meghalt.

Ordódy Katalin, mint írónő

Ordódy Katalin a Hét szerkesztő-riportere, újságírója volt, de írt a Szabad Földművesnek, a Dolgozó Nő-nek, a Fáklyának (a Hét „elődjének”). Idősebb korában a Remény című katolikus lapban is jelentek meg írásai. A katolikus vallással különös kapcsolatban állt. Zárdában nevelkedett, de az ottani szigort sosem helyeselte. A kötelező miselátogatás és gyónás nem a legjobb módszer arra, hogy az ember szívből Isten felé forduljon – mondta a Reményben megjelent vele készült beszélgetésben. Férje halála után fordult újra Isten felé, úgy érezte, valahogy folytatni kellene, kapcsolódnia kellene férje mély hitéhez. – vallotta a Remény egyik írásában.

Írói pályáját riportokkal és versekkel kezdte, első kötete is verses mese volt (Évi, Pisti, idesüss! Verses mesék Kováts Pál rajzaival, Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, Pozsony, 1956). Első regénye a Megtalált élet (1958) Szeberényi Zoltán szerint szokatlanul kedvező visszhangot keltett a kritikusok és az olvasók körében egyaránt . A Nemzedékek (1961, Madách, 1982) című több generáción keresztül mutatja be a szlovákiai magyarság sorsát. Az írókat az ötvenes-hatvanas években üzemekbe, termelőszövetkezetekbe küldték, hogy megírandó szocialista hőseik életéről és körülményeikről konkrét ismereteket szerezhessenek. Ordódy Katalin a komáromi hajógyárban töltött hat hónapot, így született harmadik regénye, a Dunáról fúj a szél (1963). Annak ellenére, hogy a téma nem igazán érdekelte, és a környezet teljesen idegen volt számára, a riport és a regény eszközeit vegyítő mű érdekes helyszíni leírásokat tartalmaz, és valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy az Idegen című nagysikerű regénye gyári környezetét hitelesen alkossa meg. A hajógyári regényt azonban a kritika elmarasztalta.

Lélektani regények

Az idegen (1968) címen megjelenő mű fordulópontot jelent az írónő művészi pályáján. Korábbi, társadalmi-történelmi ihletésű regényeit a lélektani regény váltja fel. Az idegen (1968) és a Kiküldetés (1977) című regényei az emberi kapcsolatok, a párkapcsolatok témakörét dolgozzák fel a korabeli szóhasználattal élve a „modern nő” szemszögéből, aki „helyet követel magának a társadalomban” . A szlovák-magyar együttélést ábrázolja egy vegyes házasság történetén keresztül A keskenyebb út (1971) című regénye. További regényei a Kerekes kút (1979) és a Dóra (Madách-Posonium, Pozsony, 1994), egy könnyed szerelmi történet, amelynek megírására az Új Szó kérte fel, és folytatásokban közölte.

Késői, egzotikus művei

Írt egy egzotikus kalandregényt is (Közjáték Kumadasin, Madách, 1985), amely műfaji kuriózumnak is beillik az életmű többi eredményéhez viszonyítva – írja Szeberényi . Törökországi úti élményeit írta meg (kilenc alkalommal járt ott, annyira elbűvölte az ország, a nyelv, az emberek) Mediterrán széllel (Madách, 1987) című útirajzában. Tudományos-fantasztikus regénye a Botrány a XXIII. Században (Villányi úti Konferenciaközpont és Szabadegyetem Alapítvány, Budapest, 1992), történelmi ifjúsági regénye a Kulcs és kard (Madách, 1991).

1972-ben Madách Imre-díjat kapott. 1998-ban, 80. születésnapján a magyarországi kultuszminiszter által alapított Pro Cultura Hungarica emlékplakettet kapta meg. 2000. január 17-én hunyt el.

Megtalált élet

A regény a háború utolsó két évét írja le egy testvérpár, Zsuzsa és Márta viszontagságain keresztül, akik Németországba menekülve, és egy német faluba érve küzdenek meg a körülményekkel és az emberi természet „sokféleségével”. A háború vége után mindenki keresi a helyét, a menekültek mintha légüres térben tengődnének, valódi jellemük ekkor bontakozik ki igazán.

Zsuzsa, gyógyszerész férje halála után egyedül vezeti tovább a patikát, kisfiát nevelve. Egyetemista húga, Márta, rábeszélésére mindhárman felszállnak a vonatra, és menekülnek Németország felé. Egy kis német faluban éri őket a háború vége. Zsuzsa végül hazatér, és megpróbál beilleszkedni az új körülmények közé.

„Ordódy Katalin az új életbe való beilleszkedés gondjait már nem ábrázolja oly sok színnel, mint az önként vállalt száműzetés napjainak tépelődéseit. Ez a felemásság szürkíti el Zsuzsa önmagára találásának útját.” A recenzió szerzője ezt az elnagyoltságot a kezdő író türelmetlenségének tudja be. Az írónő többi regényét olvasva viszont egyértelműen kimutatható, hogy az elnagyoltságnak vagy sablonosságnak látszó befejezések, lezárások csupán akkor jelennek meg, ha a szocialista élet választását kell happy end-ként megírnia.

Az ötvenes-hatvanas évek követelményeinek megfelelően azonban a szocialista realizmus irányelveit kellett követniük a szerzőknek, amelyek előírták, hogy a valóságot ábrázolják. A szocialista realista művészetnek és irodalomnak a társadalomban nevelő szerepe és felelőssége van. Amikor tehát a regény befejezése ellaposodik, az történik, hogy a szerző magyarázza a szocializmus pozitívumait, és ehhez nem találja meg a megfelelő művészi eszközöket.

Nemzedékek

Ugyanez az ellaposodás következik be a Nemzedékek című regény befejezésében is. A családtörténet színes, érzékletes, izgalmas és élettel teli leírása a könyv végén, amint elérkezünk a szocializmusba, sablonosság, érdektelenné válik. A szerző eredetileg Lázadók címen közölt részleteket belőle, mert alapgondolata a lázadás bemutatása volt, a regényben bemutatott három nemzedék képviselői megpróbálnak fellázadni, kitörni sorsukból, előre megszabott életútjuk elől menekülve. A szerző azonban itt is ugyanabba a hibába esik, a kor szellemének megfelelően zárja a történetet! „Vagy a kor túlzottan prózai volt számára ahhoz, hogy művészi eszközeivel feldolgozhassa azt.” – jelenti ki Rejtő.

Az idegen

Az idegen című regénye a szlovákiai magyar irodalomban nagy közönségsikert aratott, több kiadást is megélt. Az értékelők nem teljesen osztották az olvasók véleményét, bár elismerték, hogy a modern nő életének, sorsának megfogalmazása a mű erényei közé tartozik.
A regény korabeli kritikusai kiemelik a női nézőpont fontosságát, női regényként értékelik, amely a modern mai nő problémáit dolgozza fel. Mindegyikük hiányolja a férj alaposabb jellemzését, merthogy lélektani regényként elemzik a szöveget. A lélektani regény szabályai szerint azonban éppen hogy a főszereplő lelki folyamataival kell találkoznunk a történetben, az ő átélése az, amire a történet alapul. Az ő érzékelésén, értelmezésén keresztül látjuk a többi szereplőt, attól függően, milyen szerepet töltenek be a főhősnő életében. A regény én-elbeszélője, mint ahogy ezt elsőként a magyar irodalomban Kaffka Margit regényhősnője Pórtelky Magda teszi, nem az „igaz” élettörténetét meséli el, hanem annak az ő szubjektumában leszűrődött, és ezért ily módon kizárólag általa elbeszélhető emlékképeit.

Ordódy a prolepszus eszközével él, előrevetíti a történéseket, vagyis az elbeszélt történet jövőbeli eseményeire utal, és ezzel várakozást teremt a főszereplő, Gigi sorsával és az események kimenetelével kapcsolatban.

A korabeli kritikusok szerinti „modern nőnek” már van választási lehetősége. El is válhatna, de ez még nem történik meg, ehelyett jön egy idegen, aki odafigyelésével, önzetlen szerelmével visszaadja Gigi önbecsülését, aki a „kaland” után teljes emberként folytathatja életét. A nő választási lehetőségei tehát bővültek, maga a főszereplő is többször kijelenti, hogy nagymértékben rajta múlott, hogy nem állt ki határozottan a véleménye mellett, nem érvényesítette az akaratát. A felelősség viszont nem csak a nőé, hanem a társadalmi hierarchia működéséé is.

Kiküldetés

A személyes női sorson túl ebben a regényben Ordódy Katalin az 1968-as eseményeket is érinti, de csak háttérként jelennek meg, mintegy útmutatásként arra, hogy itthon kell munkánkkal a szocializmust építeni.
„Ki voltam, mikor tanulmányaim befejeztével a gyógyszertárban kezdtem dolgozni? Jellegtelen fiatal nő. Bálint ambíciókat ültetett belém, és táplálta őket. Ő csinálta belőlem azt, aki vagyok.“- jelenti ki Judit. Bálint 1968-ban elhagyja az országot. Judit nem mehet vele, mert édesanyja súlyosan megbetegszik. Az elválás után hat évvel Judit egy gyógyszerészkongresszus küldöttjeként Bázelbe utazhat, ahol Bálint él. A visszafelé vezető úton, túl boldog egymásra találáson és szakításon, meséli el történetét.

Judit döntése, hogy visszatér, kettős értelmű: nem csak azért jön vissza, mert öntudatos szocialista állampolgárként vissza akar térni hazájába. Bár munkája (elért tudományos kutatói pozíciója – amit önállóan ért el, bár Bálint ösztönzésére doktorált le), is visszahúzza, de főként nem akar Bálint mellett csak mintafeleség lenni. Tehát a saját erejéből elért tudományos pozíció áll szemben a szerelme oldalán rá váró háziasszony szereppel. Ehhez csak járulék a szocialista elkötelezettség, hiszen ha igazán hinne benne, nem tervezte volna kétszer is, hogy disszidál.

Női írásmódok

Az 50-es évektől újjáéledő irodalomban a női szereplők lassan öntudatosabbá válnak, bár néha a szocialista öntudat keveredik a női öntudatra ébredéssel, mégis erősebb az a felfogás, hogy a nő saját jogán legyen boldog ember. A szocialista emancipáció célkitűzései szerint a nők egyenjogú partnerei a férfiaknak, vagyis ugyanúgy minden munkából és társadalmi feladatból kivehetik a részüket, a politikai élet részesei is lehetnek, sőt szocialista feladatuk ezeknek a célkitűzéseknek megfelelni.

Ennek az irodalomnak a részei Ordódy regényei is, így hát nem lehetnek mentesek a szocialista realizmus és a szocialista emancipáció követelményeinek hatásától. Ordódy ugyan többnyire „szocialista” befejezésekkel zárta a regényeit, de ez nagyrészt csupán a látszat, hiszen mögötte a női főszereplő egyéni választása is határozottan megjelenik. Az Idegen mentesül leginkább a szocialista rendszer és a munka dicsőítésétől, és a Kiküldetés befejezésében (és az előző fejezetekben) is megtalálható a nő szabad választására helyezett hangsúly: Judit nem csak a szocializmus építése miatt jön haza, hanem elsősorban azért, mert nem akar Bálint kirakatfelesége lenni.

Fontos témák és sikerek

Ordódy Katalin regényeire a tudatáramlásos, filmszerű szerkesztésmód jellemző , amelyet összefüggésbe hozhatunk a női írásnak tulajdonított jellemzőkkel. Diane Freedman szerint a női írás sajátosságai közé tartozik a nem harcias nyelv, a befogadó attitűd, az asszociatív gondolkodás, az állandóan változó perspektíva, a nem hierarchikus, személyes és nyitott szemlélet. Ordódy gyakran él a prolepszus, az előrevetítés eszközével, ezáltal feszültséget és várakozást teremt az olvasóban.

Ordódy Katalin sokféle műfajú prózai alkotásai figyelemre méltó tehetségről tanúskodnak. Olvasói sikereit kritikusai a női téma, a női sors feldolgozásának tulajdonították. A női sors minden regényében összefonódik a kisebbségi magyar sorssal is, amelyet azonban nem tragikumként dolgoz fel, hanem élethelyzetként, amely adott, és amellyel élni kell. Magyarok és szlovákok együttélését természetesként kezeli műveiben, és feldolgozza a vegyes házasságok kérdését is.

Folytatja azt a női irodalmi hagyományt, amelyet az első világháború utáni időszaktól, a csehszlovákiai magyar irodalom kezdeteitől datálhatunk: a történelmi konfliktusok, és azok negatív következményei ellenére az egymás megértésére való törekvés, a békés megoldások keresése. És kapcsolódik az előző korszak női szövegeihez, amelyekre jellemző a Zsadányi Edit által felvetett nyitottság, és a narratíva kereteinek a kitágítása. Szereplői az önazonosság alakításának küzdelmét nem csak a társadalommal vagy a férfiakkal, hanem elsősorban önmagukkal vívják.

Vélemény, hozzászólás?

a magyar nőirodalom története dióhéjban XVI-XIX. század

 

Iratkozz fel hírlevelünkre és vidd el az ingyenesen letölthető ajándékot!

A magyar nőirodalom története dióhéjban című 36 oldalas e-bookot.